• BK

Entschuldigen Sie bitte, hol van a kijárat?


Most, hogy már a végéhez közeledik az Anastasia c. produkció, megírhatom, hogy kezdődött. A hosszú próbafolyamat után a zeneigazgató bemutatta a darabot és jöttem én, a nagyreményű, hogy szintén bemutassam. De kiderült, ami már olyan sokszor eddig, hogy a próba, amit nekem szántak, elmaradt. Nem kaptam próbát. Próba nélkül kellett megcsinálnom a darabot. Nos, azt tudni kell, hogy ez már nem az első, konkrétan a negyedik eset, hogy ilyen helyzetbe kerülök. A Vámpírok bálját Münchenben szintén így kellett bemutatnom, mert a próbámon kigyulladt a függöny, másnap pedig tönkrement az egész hangrendszer, természetesen reggel 10 órakor, abban a pillanatban, ahogy felemeltem a kezem. A Notre-dame-i toronyőr szintén egy ilyen halálugrás volt, mivel a zenei vezetőnek megsérült a válla, ezért Berlinbe kellett azonnal utaznom, hogy segítsek a társulaton. Az Apáca showban szintén próba nélkül kellett főpróbát csinálnom, (ott az akkori főnököm jóvoltából) itt Stuttgartban pedig "így alakult". Már megint. Próbáltam nyugtatni magamat, egész jól viseltem a dolgot, de persze azért izgultam, hogy mi lesz. Természetesen a szervezetem durvábban reagált, a stressznél így szokás. Rá egy napra lebetegedtem, belázasodtam. Jeleztem a színház felé, de addigra már annyira beleéltem magam, hogy mindenképp meg akartam csinálni, nem érdekelt senki, ide nekem az oroszlánt! Pár nappal az előadás előtt elment a hallásom a jobb fülemre. Semmit se hallottam. Voltam orvosnál, aki megállapította, hogy minden rendben, semmilyen akadály, vagy elváltozás nincs a fülemben, teljesen egészséges, mégse hallottam semmit. Az előadás napján pedig, reggel a zuhanyhóban rosszul hajoltam és beakadt a derekam. Nem bírtam kiegyenesedni. Na ez már mindennek a teteje! Teljesen kész voltam, de úgy voltam vele, nem érdekel, ha kúszva-mászva kell beótvarkodnom a zenekari árokba és a lélegeztetőgép tart ébren, akkor is végig fogom már csinálni, nem hagyom, hogy a szervezetem ilyen tréfát űzzön velem. Addigra már a színház is látta, hogy nagyon rossz bőrben vagyok és mindenáron le akartak beszélni arról, hogy kiálljak a nézők elé. Hajthatatlan voltam és jeleztem, ha most nem csinálom meg akkor soha, sokkal rosszabbul leszek utána, ha nem tudom most végig csinálni. A végén rámhagyták és elkezdődött az előadás. Szerencsésen sikerült, igazából dacára annak, hogy óvatos apró mozdulatokkal vezényeltem (mivel kiegyenesedni nem voltam képes és ha a kezem a fejem magasságába emeltem, azonnal csillagokat láttam, valamint a jobb oldalát a zenekarnak abszolút nem hallottam, csak sejtettem és reméltem, hogy az szól, amit szeretnék), egész jól megoldottam mindent. A lényeg viszont csak ezután következett. Mivel kisebb dolgom is nagyobb volt annál, hogy az előadás végén mit kell csinálni, senkit nem kérdeztem meg, hol kell felmenni meghajolni, merre-hova hány méter. Az előadás véget ért, záporozott a taps, én pedig elindultam ki az árokból, volt ott egy csigalépcső, gondoltam ez biztos a színpadra vezet. Oda vezetett, egy kis ajtón be lehetett osonni és rögtön a nézők elé járulhattam. Minden ok! Meghajolni ugyan nem tudtam, csak megdöntöttem a testem teljes szögben, hogy valami módon mégis adózzak Thália oltárán, majd mindenki integetett és lement a tüll. Hangsúlyozom, tüll - mert a darabban nem használtak igazi színházi függönyt. Amit viszont senki nem mondott el nekem, hogy ez a tüll olyan hatalmas volt, hogy letakarta a kis bejáratot is, amin én bejöttem. Ahogy lement a függöny, mindenki nekiállt ölelgetni, aranyos volt a társulat, de kiabáltam nekik, hogy hagyjatok, vissza kell mennem az árokba a kimenő zenét elvezényelni. Elengedtek, és hát... nos annyit láttak belőlem, hogy görbe derékkal, kicsit sántítva a függöny széléhez megyek a sötétben és próbálok a falon mászni, mint valami önjelölt pókember. Sehol se találtam azt az átkozott ajtót, tapogattam végig a falat és kúsztam rajta tényleg, mint egy pók, ajtó sehol. Na itt viszont óriási nevetés tört ki és ezt a bélyeget máig cipelem: azon nevettek, hogy NEM ELÉG, HOGY a karmesterünk SÜKET, BÉNA, DE MÉG VAK IS, és még ÍGY IS megcsinálta az előadást! Egyébként jött két ügyelő és kimentettek, elhúzták a takarásban a függönyt és kiengedtek hátra, ahol volt egy másik ajtó és lejutottam, vissza a biztonságot jelentő zenekari árokba. Hozzá kell tennem, hogy ez a két ügyelő is annyira nevetett, hogy egy ideig segíteni se tudtak nekem, folyt a könnyük a nevetéstől, ahogy végignézték a szerencsétlenkedésemet a falon mászva, tapogatva, a sötétben árván.

Természetesen, mondanom se kell, hogy másnap reggel felültem az ágyamban, a fülem pukkant egyet és a hallásom visszajött és a hátam is regenerálódott pillanatok alatt. Mire képes a szervezett, ha ellenünk dolgozik, mi? :) Tanulság: a próba fontos találmány. Ne próbáljuk megúszni!

Megjegyzés: Ez az első előadások egyike, amin mindenki megértette, hogy integetni kell a nézőknek, egyedül Krisztián az aki még mindig magát tapsolja... :)

#meghajlás #anastasia #stuttgart #próba #karmester #Vámpírokbálja #Apácashow #Notredametoronyőr #baki #vakság #süket #béna

WANT TO KNOW MORE?

Krisztian Balassa condutor's webpage

Krisztian Balassa's Official Page